A könyvről
„Csend volt, aztán valami egészen halk roppanás hallatszott, mint amikor egy roskatag fal maradványa dűl le puhán, jó néhány utcával odébb, valami elhagyott telken, vagy egy korhadt törzsű fa fordulna ki a földből, hogy minden feltűnés nélkül a sárba feküdjön, s még az ágai sem recsegnek szanaszét, csupán összeszorulnak a zuhanástól, csend volt és aztán ez a halk roppanás, és lassan, szállingózva esni kezdett az idei első hó.”
Részlet a könyvből
Tavasz volt, de az Epreskertben aludtak a fák.
A kutyasétáltatók megálltak, ha a pályaudvaron hosszan dudált egy vonat, legyintettek, és a szilvaszagú levegővel ezüst lángocska költözött a szemükbe.
Jött a nyár, az ősz. Egy szeles napon a kőhöz tapadtak a vizes falevelek, aztán már erővel se lehetett leszedni őket. A sárpettyekből moha nőtt az oldalára, kiütött a kövön a zöld borosta. Télen voltak, akik megesküdtek rá, hogy hajnalban, ha esik a hó, a szobor kéken világít. Szerelmesek, ha megálltak a kerítés mögött, azt mondták, az a szikla olyan melegen duruzsol, mintha cserépkályha volna a hó alá rejtve.
Aztán már a környékbeliek lassan-lassan kezdték észre se venni, ahogy egy fára, a megszokott falakra sem igen figyel az ember.
S akkor történt, egy ilyen délutánon, hogy egyszer csak az a szobor, ott az Epreskert mellett, a kerítés tövében megrázta magát. Megrázkódott, fölemelte a karjait és nagyot nyújtózott, ropogva szakadt le róla a rátapadt avar. Aztán hátravetette a fejét, és sóhajtott egyet, fel, egyenesen a felhőtlen kék ég felé.
A következő pillanatban meg fogta magát, és elindult a Munkácsy utca felé. Nem, nem is csak ment, de valósággal rohant. A kezét is lóbálta és énekelni kezdett, kurjongatott és rikoltozott, és morzsolgatta és szagolgatta a bokrok leveleit, és az orrához dörzsölte a füveket. És akkor már nem is egyedül szaladt, nem ám, mert mögötte ott csúszkáltak, döcögtek, gurultak, ugráltak és ugrándoztak a mindenféle epreskerti rengeteg kövek, a kövek is, meg a fák is, a bokrok is, meg az ablakok is, és mögöttük ott szaladtak az emberek és a kutyák, az illatok és a porszemek, ott rohant mögötte mindenki, ott rohant vele minden, rohant, rohant, minden, ami csak él és mozog. Siettek hazafelé, és eltűntek az utcasarok mögött.
A könyvről írták
A szerkesztés módja egyszersmind írói látásmódot is jelent. Kőrösinél a szemléletesség részvéttel párosul, ez pedig az a fajta éles fény, amelyről Kosztolányi beszél. Kőrösi a felfedezés szenvedélyének nyelvi történéssé alakításával is Kosztolányi prózájához kapcsolódik; a nyelvi történések determináltsága, helyenkénti szándékos fragmentumossága viszont Mészöly Miklós Film előtti korszakának tanulságait hasznosítja. Ezek persze csak a gyökerek. Kőrösinek senki máséval össze nem téveszthető, markáns írói világa van, ahogy imént idézett írása mondja, „szűk, koncentrikus körökből felépülő világ”. Ez a világ tele van sűrítéssel, hangsúlyos kiemelésekkel, meg-megismétlődő kopogással, amely onnan jön, „ahol semmi sincsen”, talált tárgyak felidézésével; másfelől viszont sorsok, életfolyamatok analitikus felidézésének is jut benne hely. – Márton László, Élet és Irodalom
A felhő a háttér tehát, az alapanyag, a világ állandó. Váratlanul meglendül egy darabja, és mintha a gomolygás megelevenedésével a történet is kialakulna. Történik valami, legalábbis egy ideig úgy tűnik. Nincs megnevezve, mi az oka, mi a célja. Kőrösi eddigi történeteinek finom opálossága egy érzékelhető, sejtetett tragédia árnyékával lesz súlyosabb, komorabb, maradandóbb. – Élet és Irodalom
Kőrösi a kötet címének szellemében az őszi-téli hónapok szerint rendezi ciklusokba a rövidebb és a hosszabb írásokat, alcímével is összefüggések fellelésére (vagy feltalálására) biztatja az olvasót, s a szerves egész sugallatát még Grencsó István fotográfiáinak keretszerű alkalmazásával is megtámogatja. – Takács Ferenc, Népszabadság
Az író nagy mestere nemcsak az életben való szemlélődésnek, de a látottak átadásának is. A hangulatokat, gyönyörűen megrajzolt képeket jó volt felfedezni a maga teljességében a regényekben. […] Pillanatfelvételek, amelyekbe belelopózik az örökkévalóság, vagy annak az árnyéka. Magány, elmúlás, szeret és a családi kapcsolatok villannak fel, igazi Kőrösi-féle mondatok, hangulatokkal. Néha csak egy mondat, de kellően kifejező így is. – Gabó olvas blog
