A könyvről
„Az a különös eseménysor például, vagy talán helyesebb is, ha most mindjárt ügynek nevezzük, tehát az az ügy, mely már a nyilvánosságra kerülésekor méltán háborította fel a műveltebb magyar olvasóközönséget, és aztán az idő múlásával önnön természete s a körülmények szerencsés, avagy éppen szerencsétlen összejátszása révén a köztudomásban ráadásul holmi jelképpé is nőtt, olyannyira, hogy hírével állítólag eljutott bizonyos külországokba is, és, ezt viszont túlzás nélkül mondhatjuk, jó időn át ilyen-olyan formában foglalkoztatta még azokat is, akik egyébiránt, vagy mert az idejük, vagy mert a világról való gondolkodásuk nem engedi, többségükben egyébként bizony nem sok időt áldoznak a hiábavaló olvasgatásokra, lapok gyűjtögetésére és az érzések csűrésére-csavarására, nos, bármennyire is hihetetlen, de ez az ügy kétségkívül mindmáig számos felderítetlen, s ekképpen akár titokzatosnak is mondható részlettel bír.”
Részlet a könyvből
Mert ahogy Mészáros Péter előhúzta a fotográfiát, hogy még egy pillantást vessen a lapocskán fénylő arcokra, még el sem rakhatta a képet, de a tekintete máris a kirakatra tévedt,
avagy felelőtlenség volna most már véletlenekről beszélni?, ki adhat erre bátorsággal választ, ki az, aki elhiheti, még ha tapasztalni gondolja is, hogy a múltból oly egyértelműséggel kirajzolódó törvények a jelenben valamiképp nem tűnnek elő, s hogy mindaz, ami eljön, nem mutatja meg előre önmagát, lehet-e ott szabad akaratról beszélni, ahol a tárgyak és a titkos történetek végzései uralkodnak,
hiszen Mészáros Péter egyenesen és tévedhetetlenül egy könyvre meredt, egy könyvre, melynek borítójáról egy arc, a szerző nézett a meglepett diákkal farkasszemet, igen, a könyv nem volt ismeretlen a diák előtt, mi több, szándékában is állt megvenni azt a frissen megjelent regényt, melyet a napilapok már jó ideje úgy emlegettek, mint a jelenkori magyar regényírás régen várt fordulatát, az elmúlt évtizedek keserű, de kathartikus, s ekképpen tanulságos históriáját, mely méltán tarthat számot a szakma, de a szélesebb olvasóközönség, és hogy mást ne mondjunk, az okulni vágyó, annyit mindent megélt, tépelődő nemzedékek érdeklődésére, s persze nem mulasztották el megjegyezni, hogy a mű természetesen a szerző, a neves író, Kőrösi Zoltán eddigi pályájának a csúcspontja is,
igen, mert őt látta a megdöbbent Mészáros Péter a kirakatban, az ismert fővárosi író fényképét, ahogy a fejét kissé oldalra billentve szigorúan mered a reménybeli olvasóra, ám ebben még nem lett volna semmi meglepő, csakhogy akkor már a diák azt is felismerte, hogy ugyanaz az arc tekint rá a kezében tartott fényképről is, igen, igen!, semmi, de semmi kétség nem fért hozzá, ugyanaz a szem, a száj, az arc vonásai, az egyik persze még kisfiú, a másik már felnőtt férfi, ennyi a különbség, de mégis, ugyanazok, ugyanazok eltéveszthetetlenül.
Kőrösi Zoltán, Kőrösi Zoltán, mormolta meglepetten Mészáros Péter, s bizton állíthatjuk, valóban nem volt ez akkor még más, mint meglepetés, indulattalan csodálkozás a körülmények e furcsa összejátszása miatt, különösség, ami persze nem jelentés nélküli, de nem is több mint a kétszer kimondott név, egy mormolás a kirakat előtt,
vagy higgyük-e, hogy éppen ekképp kezdődhet a kimondott szavak uralma rajtunk?,
higgyük-e, hogy bár maga sem értette, de valami furcsa és magyarázat nélküli izgalom támadt a szünidejét töltő diákban?,
annyi bizonyos, hogy Mészáros Péter a fényképet még el sem rakta, de máris elhatározta, jó, most azonnal megveszi magának azt a bizonyos regényt, igaz, minek is halasztaná, ha már a véletlen így akarta,
s meg is tette volna, csakhogy a bolt ajtajára már leeresztették a vasrácsot az eladók, és a távozók éppen az utolsó lámpát kapcsolták fel odabenn, azt, ami majd egész éjszaka világít a hátsó részeken, akárcsak odakint, az üveg mögött a kirakatban vibráló neon, épp mint a hold fénye egy szigorúan maga elé meredő, mozdulatlan arcon.
A könyvről írták
A regény nem hiába a magyar posztmodern próza egyik legékesebb darabja, Kőrösi mondatai bekezdéseken át hömpölyögnek, tagmondatok, beékelések, metaforák és kitekintések egész hadserege lepi el a szöveget. […] Csavaros dolog ez a posztmodern regény, az ember sosem azt kapja, amit vár. – Takács Gábor, ekultura.hu
Ezek a józanul kimért, pokoli türelemmel szerkesztett mondatok minden pillanatban a létezés alig elviselhető nehézségéről beszélnek. A vakító Napról. A kibírhatatlan Másikról. A másik ember valóságának vonzó iszonyatáról. Arról, hogy minden csak forma, és ha ez az egyszerű és egyetlen lehetséges tudás a maga teljes erejével mutatkozik meg, az maga a téboly. – Németh Gábor, Élet és Irodalom
Egyszóval jó ízlelgetni ezt a szöveget, s még bosszankodni is jó, amikor ellaposodik, mert mindig van remény, hogy aztán újból felizzik, s a textus egyszer csak átalakul átélhető, minden érzékszervünkkel érzékelhető regényvilággá… – M. Nagy Miklós, Kritika
Olyasfajta irodalommal van dolgunk, mely – a megszólítható (és válaszra is képes) transzcendencia létesélyét kételyekkel gondolván körül – magukkal a kérdésekkel folytat párbeszédet. – Halmai Tamás, Alföld
Mintha az idő nem is lenne fontos, csak annak lehetősége, ahogy kapcsolódnak életünk részletei egymásba, egymáshoz.. […] A szerzőre jellemző csodálatra méltó gondolat és szókapcsolások természetesen itt is jelen vannak, s nem egyszer hosszú, kacskaringós tagmondatokon keresztül lebegtetik az olvasó lelkét. – Annamarie, moly.hu
Ebben a könyvben olyan helyszínek, hivatkozások voltak, amik óhatatlanul beszippantottak. És még a fikció fikciójának a fikciója se zavart, mert bele tudtam tenni magam a történetbe. Ha beszélnék róla, nem is erről a könyvről beszélnék, hanem arról a könyvről, amit olvasás közben képzeltem. Vagy ki tudja… – ppeva, moly.hu
