A könyvről
Szívem szerint tán óvnám a felkészületlen, gyanútlan olvasót e könyv megismerésétől. Nyílt titok ugyanis, hogy a leleplezések az elmúlt években Kőrösi Zoltán életét is többször veszélybe sodorták, különös balesetek, gyilkos célzatú merényletek próbálták megakadályozni a mű megszületését, mint ahogyan az is ismert, hogy az adatszolgáltatók közül sajnálatos módon sokan már nincsenek életben. Eszem azonban azt súgja, nincsen vesztegetni való időnk. Olvassa mindenki ezt a könyvet, nézzen szembe a fenyegetésekkel! Ismerjük meg, milyen erők próbálják irányítani a sorsunkat!
Részlet a könyvből
Ponyvás IFA állt a műhelykapu előtt, az udvaron, arról kellett leszedni a dobozokat. Barna, széles ragasztószalagokkal becsíkozott nagy kartonok, aztán mégis olyan könnyen megemelték, mintha üresek lettek volna, egykettőre átrakták a gépekhez mindegyiket. A ragasztócsíkok viszont olyan erősen fogták, késsel kellett egyenként felvagdosni őket.
Kicsi fehér szobrok, minden dobozban összerakva szépen, műanyag szobrocskák, de nem az egész alak, mindössze valami talpazat, és rajta a mell, a váll, a nyak és a fej.
– Ez a Lenin! – mondta Takács.
Mert az volt tényleg, a Lenin. A kopasz feje, a bajusza és a szakálla, és lejjebb valami nyakkendő, ing és zakó, persze az egész elvágva a mellénél, onnan meg, mintha egy fehér tégla volna, négyszögletesen végződött. Fehér, könnyű műanyagból, még a pöttyök is a nyakkendőn, a bajusz szőrszálai, a szempillák, és a tégla alján egy felirat: V. I. Lenin. Talán hogy az is megismerje, aki nem látta volna még ezt a kecskeszakállat, a magasra nőtt homlokát.
Akkor jött hozzájuk a műhely túlsó falától, a gépsor végétől egy piros-kék kezeslábasba bújt munkás. Az orra is piros volt, a szeme pedig kék.
– Készen vannak a beállítások – mutatott a gépre egy kulccsal. – Bekapcsolom, aztán kezdhetitek.
– Mit kezdhetünk?
– A munkát.
– Aha.
– Az egyikőtök kiszedi az anyagot a dobozokból, berakja itt a gépsor elején ebbe az etetőbe. A másik ember meg oda, a végére áll, és ott szedegeti el a kész darabokat. Világos?
– Ha mondja, akkor világos.
Zúgott a gép, visított, néha még recsegett is, mintha rögtön szét akarna esni. Felvágni a dobozokat, berakni a Lenineket az alumínium vályúba, röpködtek a fehér forgácsok, szállt a por, kiszáradt a száj, a haj kifakult.
Viszont a Leninek, azok nem akartak kifogyni a dobozokból.
És a gépsor másik végén, ahová a Takács állt, hirtelen valami figurácskák bukkantak elő.
Koppanás, aztán leszánkáztak a bádoglemezen a görgőkig, ott kellett a Takácsnak bedobozolni őket. Egy sor figura, egy réteg selyempapír. Tíz darab egy sorba, tíz sor jut minden dobozra.
Szúrt az izzadság az orr tövében, de viszketett még a nadrág alatt is, az ing gallérja pedig úgy megkeményedett, mintha gipsz fogná körbe a nyakat. Akkor már olyan volt az egész műhely, mintha hó hullott volna keresztül a hullámpalán, apró és szúrós, recsegő hópelyhek, egyre több és egyre több, a cipőbe, de talán még a bőr alá is.
– Te, hát ennek meg még lova is van! – röhögött fel Takács, ahogy az első szobrocskák kipotyogtak.
Odaállította a gép szélére. Úgy zötykölődött, mintha a fehér műanyag lova rúgkapálna alatta, még a betűket is nehéz volt összeolvasni a kicsi talapzaton.
– A honfoglaló – mondta Takács, kezét a szobor alá tartva, hogy oda zuhanjon, ha már le akar pottyanni.
Mert hát ő volt, tényleg, az Árpád fejedelem.
Lovon ült, a fején tollas páncélsisak, egyik keze a kantáron, a másikban buzogány, könnyedén a nyereghez támasztva, hószín fehér műanyagból, frissen, csak úgy ragyogott, a ló patáinál lépcsők is, az alsó fokon pedig a felirat.
A honfoglaló.
Nézték, a gép ütemére miként rázza a buzogányát, aztán hogyan dől Árpád fejedelem lovastól, sisakostól az eléje tartott tenyérbe.
A könyvről írták
Az Orrocskákat nem lehet csak egyszer elolvasni. Az egyébként is összekeveredő szálak, melyek ugyanakkor mindig elhitetik, hogy végül különválaszthatók, amúgy is nagy figyelmet követelnek, de azzal, hogy végül semmit sem tudunk, csak még inkább arra késztetnek, hogy egyenként is próbáljuk őket felfejteni. Mert a főtörténet mögött, vagy inkább mellett még három történet részletei térnek vissza a négy fejezetben, a fejezetek egy-egy részeként. […] De méltán nevezhető érzékeny, pontos prózának, melyben minden szó a helyén van. A szép, néhol lírai sajátosságokkal bíró megoldások és bekezdések dallama, ritmusa, íve örömöt okoz a fülnek, és mellesleg gördülékennyé, élvezetessé teszi az olvasást. – Bedecs László, Élet és Irodalom
Kőrösi eljárása, legalábbis az Orrocskákban, pointillistának mondható, az írás minden elmozdulásakor erős porlasztás tanúi vagyunk, amely legtöbbször az időjáráshoz, a porszemekhez, az esőhöz, a bogarakhoz kötődik. […] Szerzőnk másik fontos eljárása még: az ismétlés, amely a már jelzett természeti erőkhöz, illetőleg évszakokhoz kapcsolható körforgását adja, radikálisan porlasztott, szálazott anyagnak. Hihetetlenül szépen, megrázóan szervesülnek olykor ezek a teljesen váratlan, véletlen, új összefüggésben felbukkanó dolgok. – Tolnia Ottó, Új Forrás
Játékos és súlyos, csodás-képtelen és vaskosan földközeli, nagyra látóan komoly és derűsen komolytalan regény az Orrocskák. Mintái, elődei számosak, egyben igen rangosak, őskísérletezők, mint Sterne, mágikus realisták, különösen a ponyva-fantasztikumhoz vonzódók, mint Salman Rushdie, itthonról meg Krúdy Gyula, és – persze – még sokan mások. Azaz folytatás a regény, egy értékes, mai és élő irodalmi hagyományé, mindeközben néhány derűsen abszurd pofonnal közelebb segít a józan nemzeti önismerethez is. Sikerült és figyelemre méltó munka. – Takács Ferenc, Népszabadság
Mert a könnyed játékra helyezi a hangsúlyt Kőrösi Zoltán regénye, és – legyen bár határozott írói intenció eredménye – „vegyeskönyvnek” látszik, azzal az erénnyel, hogy a szerző a szétesés határán egyensúlyozva valamiképpen mégis összetartja a szöveg egészét, és – ami talán a legfontosabb – megalkot egy diszpozíciót már a könyv elején, amelynek a regényben végig jelenléte, ittléte van, és amely egy sajátosan jellegzetes világ utórezgését tudja kelteni az olvasóban, megajándékozva őt az olvasás gördülékenységével, a befogadás ritmusos sodrásával. – Máthé Andrea, Jelenkor
Itt van minden, ami Kőrösi Zoltánban megvolt; Budapest szeretete, a mágikus vonal, az angyalok jelenléte, a rá oly jellemző ismétlések felbukkanása a szövegben, a végtelen ember tisztelete. Minden itt van, de minden nagyon sok, burjánzó, intenzív. […] Irodalmi kísérletnek is éreztem, de közben a szerző szemével is láttam. Minden mondat olyan, mint egy tökéletesre kerekített gyöngyszem. Ízlelgetni kell az összes sorát. – Annamarie, moly.hu
Kőrösi egyedi humora, történetei nekem nagyon megkapóak. No, és ahogy leírja, pazar képeket fest. – robinson, moly.hu
