A könyvről
Átható szarszag terjeng Ferencvárosban egy napos októberi reggelen. Beszakad az útburkolat, meggörbülnek a villamossínek, és ez csak a kezdete a közelgő világvégének. Mert a világnak vége van, ha egy betonszállító teherautó rakománya beömlik egy Škoda ülésére, és vége van akkor is, ha átjáró nyílik ég és föld között az Angyal és a Mester utca sarkán. De a világ, benne Magyarország és Budapest, a jelek szerint nem akar tudomást venni arról, hogy megérkezett az apokalipszis. A világot az se érdekli, hogy a születésekor minden ember mellé két őrző rendeltetik, az egyik a jobb válla felől, a másik a bal felől vigyázza. Az egyik a jóra tanítja, a másik bűnbe csábítja. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk, ám hogy mi volt a jóra és mi volt a bűnbe vezető döntés, csupán az utolsó pillanatban világosodik meg, amikor már nincsen visszalépés. Humor és mágia, pusztulás és megváltó szerelem különös fordulatai keverednek Kőrösi Zoltán új regényében.
Részlet a könyvből
A megmagyarázhatatlan jelenség természetesen számtalan magyarázatot és magyarázót hívott elő: voltak, akik természeti csapásnak tekintették az áramtalanságot, mások éppen a természetellenességről beszéltek, vagy arról, hogy a megbántott természet követeli vissza tőlünk az oly régóta csorbított jogait. Mert nem lehet büntetlenül visszaélni azzal, amit csak kölcsönbe kaptunk, vessünk végre számot azzal, mi várhat az unokáinkra, ha eltékozoljuk az erőforrásokat, s oktalanul csak pusztítunk magunk körül.
Akárhogy is: a gépek és motorok híján olyan sötétség és olyan csend köszöntött a fővárosra és az országra, amilyet évtizedek óta nem hallhatott errefelé senki.
Tiszta volt az ég, éjszaka is felhőtlen maradt, szikrázva ragyogtak a csillagok.
Ami egyébként nem is olyan rossz dolog.
Kár, hogy a kezdeti nyugtalanságot és bizonytalanságot előbb zavarodottság, majd felháborodás, aztán meg kétségbeesés váltotta fel.
Meddig tarthat még ez? S mi lesz, ha nem is ér véget?
Lehet élni áram nélkül egyáltalán?
S tud valaki arra elfogadható magyarázatot, hogy miért éppen a magyarokkal történik ez?
Miért mindig a magyarokkal?
Amikor még a szerbeknek és a románoknak is van villanyuk?
S most már akkor így kellene élni?
Villanykörték és számítógépek nélkül?
Ez egetverő marhaság.
Különben is, honnan tudja azt egy természeti csapás, hogy hol húzódik a határ?
Nem ez a kérdés, válaszolták sokan. Hanem az, hogy mit vagy kit nevezünk természetnek, és lehet-e sejtelmünk arról, vajon mi a terve velünk.
A könyvről írták
Az apokaliptikus helyzetet látomásszerűen festi le az író, a bűzt a koszt, az élelmiszerhiányt a mindennapi létezés ellehetetlenülését, miközben láttatja egy mikroközösség, egy férfi és egy nő valamint két gyerek összefogását ebben az ördögi helyzetben. Mágikus jelenségekben gazdag, családi titkokból következő események kavarognak a narrátor bölcs és gyakran humorral és keserű iróniával átszőtt meséjében. De nem mese mégsem, véresen komoly, amit rólunk, emberekről, a társadalomról elmond. – Bán Magda, Új Könyvpiac
Humor és mágia, pusztulás és megváltó szerelem különös fordulatai keverednek a 2016-ban váratlanul elhunyt író utolsó regényében, amely remek, olvasmányos stílusa miatt sem teszi igazán félelmetessé számunkra az egyszer, valamikor valóban bekövetkező pusztulás előképét. – Szathmáry, Magyar Nemzet
Borzongató csodák esnek meg Kőrösi Zoltán mágikus realizmusában, de ilyenekbe naponta belebotlunk valóságunk mágikus irrealizmusában, így aztán mi, olvasók sem lepődünk meg semmin, ahogyan Az ítéletidő emberei sem. Élnek, ahogy tudnak, és csak nem szépen tudnak. Talán éppen erről, a nem szép, a nem méltó életről, de annak tökéletes elfogadásáról van itt szó főként. Mindenki olyan világvégét kap, amilyet megérdemel. – Szarka Klára, Eső
A Kőrösi-mű végül katasztrófa-regénynek álcázott, társadalomkritikával fűszerezett, mágikus realista nagyvárosi megváltástörténetként teljesedik katartikus regény-manifesztummá, amely mintha azt kívánná az olvasó eszébe vésni: nem kell, hogy Borisz természetfeletti képességeivel rendelkezzék az ember ahhoz, hogy elkezdjen őszintén odafigyelni a többiekre. – Haklik Norbert, Tiszatáj
Nehéz ez a kis könyv, az író fájdalma, aggódása átérezhető. Bár adódnak mosolyra alkalmak, szellemes és fura helyzetek, nem túl vidám a kép. A sorok ritmusa darabos és zaklatott sok esetben. Jól adja vissza az író érzéseit. A Kőrösire jellemző mesélős hang most jóval keményebb. Ugyanakkor a rá jellemző gyönyörűséges mondatok is megtalálhatók a szövegben. – Gabó olvas blog
Olyan érzésem volt, mintha az író, a realitás talajától elrugaszkodott, különleges atmoszférájú fantáziavilágának az álmába csöppentem volna. Bár „csak egyszerűen” az Angyal és a Mester utca sarkán játszódik, mégis képes volt a feje tetejére állítani mind a helyszínt, mind a valóság jó néhány elemét, és ezáltal egy teljesen abszurd, posztapokaliptikus világot teremteni. Egy többrétű, rendkívül összetett történetet vázol fel, amit a jelképszerű megfogalmazása még izgalmasabbá és kicsavartabbá varázsol. – mate55, moly.hu
Az ítéletidő cselekménye allegorikus, a történet egyik szála abszurd, misztikus. A regény költői képekkel, leírásokkal és valamennyi humorral tűzdelt. Atmoszférája egyedi, elmélázó, filozofálgató. Fontos mondatok hangzanak el a bűnhődésről, a megváltásról, az élet értelméről, arról, hogy merre is tart a világ. – Ottilia, moly.hu
A regény narrátorának hangja engem leginkább az egykori antik kórusok hangjára emlékeztet. Egy kollektív lírai én érzésekből lefordított bölcsességeit hallom, illetve olvasom, és a rendszeresen visszatérő versszerűen tördelt sorok is azt jelzik, az író inkább akar az érzelmekre, az ösztönös megérzésekre hatni, mint a hideg értelemre. Talán ez lehet az oka, hogy az okos elemző szándék megcsalja a képzett kritikust, míg az érzelmileg fogékony olvasó örömmel (fájdalommal) követi a szerzőt. – vargarockzsolt, moly.hu
Kifejezetten élveztem a regény sajátos atmoszféráját, az eltünedező Budapest fura látomását. […] E különös látomás inkább mirólunk beszél, a képzeletünkhöz szól a képeken keresztül, s amit megpróbál elmesélni, azt inkább úgy kell tekinteni, mint egy kiállítás képeit vagy egy zeneművet, s nem szabad a cselekménybe beleragadni. – marschlako, moly.hu
