A könyvről
Ha már józan fővel a napot szépen elrendeztük, jöhet az estébe hajló hosszú délután, és ez a kötet, a hősök és árnyékhősök pazar karneválja. Jöhet? Jöhet, de minek? Nem azért, mert kitölthetetlen a délután és az este, nem azért mert különben unalomba fulladnának az órák. A kíváncsiság hajt, hogy beljebb és beljebb keveredjünk a novellák metszette tájba. Hogy megtudjuk végre, ki az a gyanús külsejű figura: Bureck, és mit keres az erdőben azon a telephelyen ahol a mindenre elszánt vadászok tisztogatják fegyvereiket. Mivégre zajlanak az események, mi a cél vagy éppen a céltalanság oka. S ha ráleltünk e zóna-világ alfájára és omegájára, tovább gördülhetünk a második ciklusba, ahol is azzal kell számot vetnünk, ami önmagukon kívül is múlik: az idővel. Mit vethet fel az emlékezés a múltból és mivel töltheti ki a fantázia a jövőt? S míg a kérdést latolgatjuk, nem szakadva el a szövegektől, nem árt, ha mi magunk is – akár a szerző – legalább egyet belepislantunk a tükörbe: mi sem vagyunk különbek. A végállomás mégsem teljesen lehangoló, hiszen Kőrösi Zoltán egy olyan játék fesztiváljára invitál, ahol mindannyian otthon vagyunk. A Budapesti Iszkra Olajbányász játékosai rúgják a bőrt, hogy néhány könnyed csellel magukhoz vonják az olvasót.
Részlet a könyvből
Nincs olyan történet, ami idővel ne veszne a hallgatás és a feledés homályába, abba a hó- és esőszagú ködbe, amin nem hatolhat át semmiféle fény, csak valami bolondítóan változhatatlan derengés, ki tudja: messziről, közelebbről, vagy egyáltalán? Hát honnan? Mintha maga ez a köd, ez a derengés lenne az ok, hogy mindent elfelejtsünk? Hogy nincsen is szebb és megnyugtatóbb, mint a feledni tudás? Hogy a feledni tudás nem más, mint a történet esélye? Ugyan! Húsból, jó meleg húsból vagyunk.
Ám legyen. Akkor viszont hadd legyen így: ahogy az utólag elgondolható, e rövid történet kezdete a késő délután, az a már szürkületbe hajló óra, amikor a városkát határoló dombok mögött még nem bukott le a nap, de a fenti kiserdő fái már egybenőttek az árnyékokkal, s a házak közti zugok, a keskeny utcák és a kapualjak akárha az emlékekből, s nem a hegyoldal bazaltjából tapadnának össze, igen, a szürkület a kezdet, amikor a bicikligyári sziréna bőgésére megnyílik a tüskés tetejű, kettős szárnyú vaskapu, és a fekete sapkás portás fölhúzza a sorompót is, és csuklóból tiszteleg, hogy megindulhasson surrogva a kerékpáros had, lassan gördülve el a mellékutcákon, mint a kiöntött mosogatóvíz a fűcsomók közé, és ahogy a szirénabőgés elhal, a fejébe csapja sildes sipkáját a régi szállodához támaszkodó mészárszék hentese, nagy tenyerét a pultra simítva hallgatja az erősödő igen, zenét, mert a bicikligyári asszonyok a fénylő kormányokra bakelitos táskarádiókat gumiztak, tejszín rolnikkal a harsány kisrádiókat, amik a rücskös beton rázására mit sem adva, vidáman felelgetnek egymásnak, sőt nem is, de igazán együtt zenélnek, még az ablakok mögül brummogó zöld varázsszemes, politúrozott óriásokkal is, mintha a vörös felhőkből szitálna alá a trombiták sivítása, a dobok puffanása, a tubák pampogása és a cintányérok tüszkölése, zenélnek a házak, az utcák, akár az egész város, mint egy indulásra készülő tűzoltózenekar, egy összeszokott trottyosbanda, egy bicikligyári sziréna a tamburmajor, szól a zene, mintha a szél fújna, körbeöleli a plébániát, a vörös téglás templomot, és mindig úgy van, hogy valamelyik asszony csak arra int, itt lakott a púpos, mondja, és a többiek bólintanak, hagyják, most hadd guruljon magától a gumis kerék, hadd, legalább a sarokig.
A könyvről írták
Szinte lehetetlen fiktív történetekként olvasni az írásait, függetlenül attól, hogy egyébként is hangsúlyozza a „valóságot”, meg a „történet” létét. Az elbeszélések példásan, nem ötletesen, hanem tökéletesen stilizált modora, stílusa, brutális tényekkel hozérzelmi viszonyba. „Hőseivel” nemigen lehet azonosulni, még akkor sem – és ez a kafkai bennük –, ha oly ismerősök, mintha magunk lennénk. A kétségbeesés, ami az írói „én” vezérfonala élet és irodalom labirintusában, gyakran a túlfokozás, nagyítás álarcában jelenik meg. A csodásan megírt szöveg és a reménytelen történet groteszk feszültségében. – Wirth Imre, Élet és Irodalom
Kőrösi Zoltán prózájának egy másik kiemelkedő erénye az elbeszélői nézőpont változtatásában rejlő narratív lehetőségek kiaknázása. Gyakori az egyszerű elbeszélőhelyzet két változatának, vagyis az egyes szám első személyű szubjektív és az egyes szám harmadik személyű nem-szubjektív elbeszélésnek együttes jelenléte egy szövegen belül. Ennek sajátos esete a narratív pozíció egységesülése, amikor is az elbeszélő és a hős szólama már nem különül el egészen egymástól. A kortárs európai irodalomból párhuzamként José Saramago prózáját említhetnénk. – Felkai Piroska, Jelenkor
Kísértetek és kisemberek világát halál és idő, szikár novellaszabályok révén teremtette meg Kőrösi Zoltán. Kötetcímének megfejtését nem is tőle, az elfoglalt kritikustól,szerkesztőtől kérdezem, hanem magától Antiszthenésztől, aki nem hitt a dolgok meghatározhatóságában, de nem restellte minőségüket és kapcsolataikat megfigyelni. – Antiszthenész, melyik a legfontosabb tanulnivaló? („A felejtés elkerülése”, felelte.) – Egyed Emese, Helikon
Kőrösi kacérkodik a szecesszióval. Tudja a szakmát, de nem veszi túl komolyan, nem hatódik meg tőle, önmagától. Mert azt is tudja, hogy a nosztalgiák is hazudnak, noha szükségünk van rájuk. Találkozik húsz évvel későbbi önmagával (A postás), s megijed. Az elmúlás nem szép, de feltartóztathatatlan, kikerülhetetlen. A nyájas olvasó meg tűnődjön, vagy nézze a Dallast. Az idő így is úgy is (el)telik. – Horpácsi Sándor, Magyar Napló
A szereplők és rajtuk keresztül az író arra törekszik, hogy az élet megállíthatatlan idejét és ezzel magát az életet az örökké megmaradó irodalomba fordítsa át. A fantasztikumot és az abszurdot hívja segítségül Kőrösi, hogy kiszakítsa hőseit a történetek meghatározott idejéből. De nemcsak a fantasztikum és az abszurd jelenik meg. A szerző ebben az első kötetében nagyon sok írói eszközt kipróbál: irodalmit (Krúdy, Kosztolányi, Mándy) és beszélt stílusimitációt, kanonizált irodalmi mű újraírását (E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép), egyperces tömörítést. – Thimár Attila, Könyvvilág
Különös, ködös atmoszférájú, a tárgyias részletekben pontos, a jelentés egészét tekintve többértelmű novellákat ír Kőrösi Zoltán, aki első elbeszéléskötetével jelentkezik. Mint a posztmodern irodalomban gyakorta, az ellentétes epikai elemek taszítása és vonzása kíván szokatlan hatást ébreszteni, miközben maga a történetmondás, sőt maga az idő mint élhető, kifejezhető princípium válik problémává. […] Kőrösi Zoltán tehetséges, jó írás- és formakészségű elbeszélőként mutatkozik be; kötete az új magyar próza legfrissebb fejleményeire kíváncsi olvasóknak ajánlható. – Új Könyek
Hó- és esőszagú köd, a költőiség távoli birodalma, és a földközelbe húzó hús és vér valóság, a meghitt otthonosság egy emberléptékű világban. Kőrösi Zoltánnak már a korai művei is ezt a kettősséget kínálják. A kötet mottója így hangzik: Jó, hogy nem történik éppen semmi, és az itt szereplő elbeszélések nagy része is a hétköznapok apró-cseprő ügyei köré épül. – szadrienn, moly.hu
