A könyvről
„Istenem, behunyom a szemem, és egy széles hentesbárdot látok, egy famarkolatú, gyűrűs, durván köszörült, lucskos hentesbárdot, nagy sebesen, gépies szabályossággal oldalról belém hatol, le és föl, le és föl, és egészen vékony szeleteket vág le belőlem, finom rajzolatú keskeny szeletkéket, hosszú csíkokat, amelyek a gyors és pontos munka közben csaknem összegöngyölődve penderülnek odébb.”
Részlet a könyvből
Slehoczki Pál ugyanis megértette, hogy létezhet a munkának és a szeretetnek olyan módja is, ahol a sokszor csaló látszat éppen a hanyagságra és a nemtörődömségre vall, és a minden cselekedetet mozgató részvét is csak utólag melegedhet meg a címzettek szívében, megkésve, de talán annál forróbban és könyörületesebben.
Slehoczki Pál, a postás, a kötelességének tartotta, hogy hosszan gondolkodjon a levelek sorsa felől, s e hosszas gondolkodással csalhatatlan ösztönné finomította a sejtelmeit. S mert az ösztön is megtévedhet a bizonyosság nélkül, hát Slehoczki Pál nemcsak oszlopocskákba rendezte a küldeményeket, de nem habozott felbontani sem a haloványkék borítékokat, ahogy a ráncos bőrű, rothadó szilvát is felpattintja az ember, csak hogy borzadó kíváncsisággal nézhesse a barnás szemcsék közt tekergő sárgásfehér kukacot.
Igaz, a levélhordót éppen nem a kíváncsiság és nem is a borzongani vágyás vezette, hanem a kötelesség és a részvét, a mesterség tudása és alázatos szeretete. S mindez nem csupán arra bírta, hogy aggályos pontossággal elolvassa a szomorúságokról hírt adó leveleket, de arra is, hogy aztán maga elé húzza a város részletesen megrajzolt térképét, fontolgatva szemlélje a zegzugos utcák rajzát, a házak színes tég-lalapjait, és a homlokát ráncolva, az orrát gyömöszkölve megválassza a célpontjait: a polgárokat, akiknek az ajtóból visszafordulva, minden magyarázat nélkül átnyújthatja a borítékot, a más nevére küldött rossz hírt, a szomorúságot és a bajt, amit így már ők kötelesek továbbadni, leülni és a címzett szemébe nézni, elfogadni a felkínált pohár bort, morzsálni a süteményt, beszélni a világ csordogálásáról és a dolgok elvillanó értelméről…
A könyvről írták
A helyszínek és szereplők nem egymás alternatívái, hanem ugyanannak a félelemnek a kifejeződési formái. A kisvárosban bekövetkező rejtélyes halálesetek, anekdotikus közjátékok a narráció varázsa következtében ajándékoznak meg a kilépés, megmenekülés illúziójával, míg a főszereplő saját tükörképét összezúzva nem ébred rá kilátástalan azonosságára. Kőrösi Zoltán regénye visszavonhatatlanul a halálról szól, a tapasztalatok, történetek és emlékek kínzó érvénytelenségéről, s az olvasás utáni csöndben, pillanatokra átlátva mindenen, fel-felrémlenek a néma mondatok: „Az ember teste nem arra lett kitalálva, hogy elviselje a lélek szenvedéseit, s a részvét, a részvét, amivel a lélek elveszi a fájdalmat és a szomorúságot, rögvest a test pusztulásában kárpótolja magát”. – Wirth Imre, Népszabadság
Kőrösi – ha eddig lehettek is kétségeink, már nincsenek – eltökélt prózaíró. Tégláról téglára, szóról szóra építi föl a maga világát. Ami a bemutatkozó kötetben esetleges töredéknek mutatta magát, az most a regényben megmunkált kőként találja meg a helyét. A zárt szárnyú lepke Kafka személyének, nyelvének következetes elgondolása és újrateremtése – bátorsággal nevezhetjük aktualizálásnak is. Egyszersmind megkísérli egy mai emberi állapot leírását is. Az állapotrajz hiteles, a kísérlet sikerült. – Bori Erzsébet, Élet és Irodalom
A zárt szárnyú lepke önéletrajzi indíttatású lírai próza, amelyben a szemlélődéshez, a valóság tárgyainak kinagyításához keres a szerző új megközelítési lehetőségeket, ettől válik tartalmilag kissé irracionálissá és meditatívá. Másfajta valóságábrázolás a kulcsa kisprózáinak, melyek mindegyikében egy-egy kisembert hallunk (főleg egyes szám első személyben) ugyanabban a felstilizált hangnemben megszólalni, ami különösen Parti Nagy Lajos hőseire jellemző. Szociografikus elbeszélésekről van szó, melyek monológokból állnak. – Toldi Éva, Híd
A láthatóan több szinten is megvalósuló egybejátszás, összeolvadás a szöveg más formai jegyeiben is tettenérhető. A többszörösen bővített mondatok már-már összecsúszó alakzatai az időbeli folytonosságot, a végtelenített beszéd szövegszervező dinamikáját érzékeltetik. Kőrösi Zoltán kötetének írásaiban azonban jól érzékelhető ennek a technikának a létértelmezői kételyekhez kapcsolható szándékoltsága. Ehhez párosul még az a formai és stílusimitációs készség, ami sajátos karaktert ad e szövegeknek. – Felkai Piroska, Alföld
Kőrösi Zoltán mindig a lélekről írt nekünk. A test és a lélek kapcsolatáról. Arról, hogyan húzódik meg földi burkunkban a végtelen és kiismerhetetlen lélek, milyen módon tör magának utat a felszínre. – Annamarie, moly.hu
